„Magyarország nem fogja követni a német példát, amelynek keretében is az általános forgalmi adóval is lehet kísérletezni. Ennek az adótípusnak az az alapja, hogy egyes fogyasztási cikkeik árához hozzácsapnak bizonyos százalékot. Ez az általános forgalmi adó tulajdonképen nem vezetne másra, mint az ipari és egyéb szükségleti cikkek általános drágulására, anélkül, hogy precízen meg lehetne állapítani, mi az az összeg, amely adópótlékként, szóval állami jövedelemként szerepelne és nem lehetne megállapítani, mi a forgalmi cikk tulajdonképes alapjára. Máskülönben is az a jövedelemtöbblet, amely ezzel az adózási nemmel elérhető volna, igen csekélynek mutatkoznak.”

1919-ben még így vélekedett Szende Pál pénzügyminiszter a hozzáadottérték-adó bevezetéséről, két évvel később azonban hozzánk is eljutott az akkor már Európa több országában alkalmazott adónem, így, általános forgalmi adó néven. A magyar nyelvben az adó nevébe kerülő általános jelző két dologra is utalt: egyfelől alapszabály szerint mindenkire kivetették, aki terméket forgalmazott vagy szolgáltatást nyújtott, másfelől minden ilyen ügyletben érintett áru vagy szolgáltatás értékéhez hozzáadódott egy bizonyos százalékban.

Igaz, az államkassza jövedelemtöbblete valóban nem lehetett sok: az őrlési és forgalmi adóról szóló – végső soron az általános forgalmi adót bevezető – 1921-es törvény szerint az adó kulcsa az adóalap értékének 1,5 százaléka volt. Az „árúszállításra” (ez a törvény meghatározása szerint „minden ingó testi dolog visszterhes elidegenítését” jelentette), illetve „munkateljesítményre” (nevezzük egyszerűen szolgáltatásnak) kivetett adó mindenesetre megragadt a magyar adórendszerben is, ahogy az a logika is, hogy az adó a belföldi végfelhasználást terheli, az exportot nem.

A fogyasztási adónak ez a rendszere igazán egyszerű volt, így aztán a II. világháborút követő államosítással együtt a végletekig bonyolították. Az akkori – árrögzített – rendszerben az árukra terhelt adó mértékét az határozta meg, hogy a tervgazdaság tervei szerint az mennyire számított a népgazdaság számára alapvetőnek. Az ötvenes évek elején – az árrögzítés bevezetésekor – egyedi forgalmiadókulcsokat határoztak meg több tízezer (!) termék esetében. Egy luxusnak ítélt cikknél előfordulhatott, hogy a termelői árat alacsonyabban, a fogyasztóit magasabb szinten fixálták, a kettő különbözete egy magasabb forgalmi adó lett – hasonlóan ahhoz a rendszerhez, hogy a vállalatok által elért nyereséget adó formájában vonták el, hogy abból finanszírozzák más cégek veszteségeit.

A hatvanas évektől aztán egyszerűsödött a rendszer, igazán azonban a nyolcvanas évek végén változott meg, amikor az adóreform keretében újra általános forgalmi adóként vezették be a fogyasztás után fizetendő indirekt adót.

Mára igencsak messzire kerültünk a másfél százalékos tehertől: 2012-től az általános kulcs 27 százalékos, ezt egy 18 százalékos kedvezményes, egy 5 százalékos, úgynevezett szuperkedvezményes kulcs egészíti ki, illetve egyes termékek és szolgáltatások után nem kell megfizetni az adót. Bár időközben szélesedett a kedvezményes kulccsal adózó kör (több alapvető élelmiszer került át például az 5 százalékos körbe, de az éttermi vendéglátás és a szállodaszolgáltatás is ide tartozik már), a Fidesz-KDNP-kormányok számára alapvető bevételi forrásnak számít a fogyasztásra terhelt más adók mellett.

Nem is igazán tehetné azonban meg, hogy nem alkalmazza: az áfa üzemeltetése az EU-tagságból fakadó kötelezettség, és miközben a közvetlen adózás alapvetően tagállami hatáskör, az olyan közvetett adónemek, mint amilyen a forgalmi adó is, a belső piac működésének központilag szabályozott alapelemei. Erre egyszerű a magyarázat: az EU-n (pontosabban az Európai Gazdasági Térségen) belül az áruk akadálytalanul áramolhatnak, az áfamentesség indokolatlan versenyelőnyt biztosíthatna egy-egy országnak. A kiterjedt szabályozás így nem csak azt határozza meg, hogy a tagországokban alkalmazni kell az adónemet, de azt is, hogy az általános kulcsnak legalább 15 százalékosnak kell lennie. Persze alig akad olyan ország, ahol ne érné el a 20 százalékot, Magyarország mindenesetre EU-rekordernek számít.

Uniós előírás az is, hány kulcsot alkalmazhat egy állam, sőt, azt is meghatározza a vonatkozó irányelv, mely termékek vagy szolgáltatások adózhatnak kedvezményes kulccsal, illetve melyeknél lehetséges mentesség. Az unió engedélyezheti azt, hogy egyes adóalanyoknak (bizonyos bevételi határig, Magyarországon ez évi 12 millió forint) mentesüljenek az áfa kivetése és befizetése alól, ahogy szintén uniós hatáskör annak jóváhagyása, hogy egy tagország, a csalások elkerülése érdekében ideiglenesen úgynevezett fordított héakivetési mechanizmust (fordított áfa) vezessen be. Ebben az esetben – szemben az általános szabályokkal – az értékesítő helyett annak ügyfelét terheli az adó megfizetése, és ő vallja be az adóhatóságnak is.

Az uniós szabályozás legfontosabb része azonban az a rendszer, amely segít elkerülni a kettős adóztatást akár az export áfamentességével, akár az exportált termék korábban megfizetett adójának visszaigénylésével. Ez a melegágya ugyanakkor az úgynevezett körhintacsalásnak. A név az áruk – sokszor virtuális – ide-oda mozgatására utal az EU-n belül, ahol a végső eladásnál ugyan kiróják a vevőre az áfát, befizetés helyett azonban visszaigénylik, mondván papíron az egy másik országba került. Nem véletlen, hogy az EU nemrég létrehozott Európai Ügyészsége az uniós forrásokkal kapcsolatos visszaéléseken túl kiemelten vizsgálja a határon átnyúló áfacsalásokat is.

Hasznos linkek:

2007. évi CXXVII. törvény az általános forgalmi adóról

A NAV áfával foglalkozó tájékoztató oldala

Az elektronikus áfarendszer aloldala a NAV-nál

Az EU 2006/112/EK irányelve a hozzáadottértékadó-rendszerről